Székely Beatrix a Hatvani Kossuth Lajos Általános Iskolában magyart tanít és ugyanitt iskolai könyvtáros is. Ez utóbbinak köszönhetően az intézmény majd’ minden gyerekével kapcsolatban áll. A tanulók eleven kapcsolatot ápolnak vele, így a személyes kötődés révén sokkal hatékonyabbnak bizonyul a túrákra invitálás, mintha csupán egy arcról ismerős tanárként szólítaná meg őket. Ugyanennek az iskolának volt a diákja egykor, úttörőként több alkalommal vándortáborozott, így került kapcsolatba a természetjárással. A tábori naplóírás élményét megismertette a ma gyermekeivel is, hiszen minden táborozás alkalmával megörökítik a napi történéseket. 2020-ban 70 gyerekkel vett részt a Kéktúrázás napján, ami önmagában is rendkívül örömteli hír. Hab a tortán, hogy a nemrégiben megismert Márton Anna által felajánlott adománynak köszönhetően az MTSZ 50 darab Országos Kéktúra igazolófüzetet bocsájtott térítésmentesen a gyerekek részére. Interjú Székely Beatrixszel.

Mikor hallottál először a kéktúrázásról?

A kéktúrázás, de a túrázás maga, illetve az az utáni vágy egész életemet végigkísérte. Az általános iskolás és középiskolás évek nyári vándortáborozásai után egy nagy szünet következett. Ha a túrázásra gondolok, még ma is az a legmeghatározóbb élményem, amit ezekben az években szereztem: hogy útra kelnék, de nincs kivel. Szerencsére ez ma már nincs így, de többek között ennek az érzésnek a hatására döntöttem úgy, hogy a lehetőségeimhez, képességeimhez mérten minél több gyereknek szeretném megadni a természetjárás örömét, közösséget szeretnék teremteni, hogy mindig legyen a közelükben valaki, akivel el lehet indulni. Persze tudom, hogy a túrázás magányosan is űzhető tevékenység – és azóta én is gyakorlom –, de egy kezdő természetjáró nem fog, és ne is induljon el egyedül az erdőbe.

Miért döntöttél úgy, hogy „kéktúrás” szeretnél lenni?

A korábbi válaszomból kiderült, hogy nem én döntöttem úgy, hogy kéktúrás leszek, hanem hét éve egy társaság döntött végre úgy – mondván, felszabadult az autóban egy hely –, hogy elvisz magával kéktúrázni. Igazságtalan lenne azonban velük szemben, ha nem mesélném el a történet folytatását. Egy régóta kéktúrázó társaság egyik tagjának hiányzott még egy-két szakasza a „beteljesüléshez”, ehhez hívtak partnernek. Ez a túra a Balaton-felvidékre vezetett, ez volt az első szakasz a kéktúra útvonalán, amit teljesítettem. Nem rossz kezdés… Olyannyira nem, hogy onnantól fogva nem tudtak levakarni magukról, egy társaság lettünk, és voltak olyan kedvesek, hogy miután ők mind teljesítők lettek, velem még egyszer megtették az 1160 km-t. Azóta is együtt túrázunk. Így utólag a túrázás valóban egy demokratikus, befogadó létforma, de ezt azokban a „nélkülözős” években nem hittem volna el senkinek. Azt éreztem, hogy a túrázásra születni kell, aki túrázik, azt minimum már kisded korában hordozóban hurcolják a szülei a Mátra csúcsain.

Most már úgy érzem, hogy ezek az élmények kellettek ahhoz, hogy rögtön ez után az első sikerélmény után hozzálássak ahhoz, hogy a gyerekeknek is megmutassam a közösségi természetjárás semmihez sem fogható örömét. Még azon a nyáron megszerveztem az első kéktúrás tábort, természetesen a Balaton-felvidékre. Ennek már hét éve. Azóta minden évben szervezek egy őszi és egy nyári kéktúratábort, illetve havonta egyszer túrázni megyünk a tanítványaimmal. Ebben segítségemre van két lelkes kollégám, és egy szülőből azóta már túravezetővé avanzsált apuka.

Melyik a legkedvesebb szakaszod?

A legemlékezetesebb a Mályinka–Bánkút–Bélapátfalva szakasz, mert ez volt az utolsó az OKT teljesítése során, és eddig az egyetlen, ahol megsebesültem. A legkedvesebb szakaszokat pedig most járom, mert az említett felnőtt társasággal éppen a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát készülünk befejezni, és minden kilométerét élvezem.

Mit adott neked a kéktúra teljesítése?

Ha a teljesítésen azt értjük, hogy lett egy csapat, akivel rendszeresen úton lehettem, hogy az életem része lett a természetjárás, illetve azt, hogy közben teremtődött egy gyerekközösség, amely számára a „kéktúra” jelentéssel bíró fogalom, akkor ezt életem egyik legfontosabb sikerének könyvelem el.

Ha a teljesítést szó szerint értjük, tehát hogy kétszer végigjártam az OKT-t, akkor azt mondhatom, hogy a saját teljesítményemnél sokkal büszkébb vagyok azoknak a diákoknak a jelvényére, akiket az elmúlt évek alatt hozzásegítettem az Országos Kéktúra Gyermek tájegységi, illetve Gyermekkéktúra jelvény megszerzéséhez. Köszönet érte az MTSZ-nek is, hiszen az első jelvényszerzők ünnepélyes keretek között vehették át a jelvényüket.

A Hatvani Kossuth Lajos Általános Iskola minden évben részt vesz az Indulj el egy úton… című vetélkedőn. Hogy látod, mi a vetélkedő sikerének a titka?

Az Indulj el egy úton… vetélkedő nagyon jókor talált meg minket. Kialakult egy összetartó túrázó társaság, amelynek a kéktúrázáshoz való kötődését még jobban meg tudtam erősíteni a vetélkedőre való készülés, a feladatok megoldása révén. Az, hogy sikereket értünk el, egy nem remélt hozadék, de rengeteget köszönhetek neki. A Galyatetői Turistacentrumba nyert jutalomhétvégék révén tudok már évek óta toborzó őszi kéktúratábort szervezni a Mátrába.

A tanév során bejárásra váró kéktúraszakaszokat, ha tehetjük, a verseny tematikájához igazítjuk. Óriási felismerésekre, rácsodálkozásokra ad ez alkalmat. A túranaplók valós élmények alapján íródnak, és a fényképezés szintén a versenynek köszönhetően vált a túrák tudatos velejárójává.

A szervezők hozzáértése, tapasztalata, Sajtos József (a Seregélyesi Baptista AMI igazgatója, a verseny szellemi atyja) személyisége révén a vetélkedőt a legkorrektebb, legprofibb lebonyolítású versenynek tartom az általános iskolásokat megszólító megmérettetések sorában. Sok felkészülést, rengeteg munkát igényel, de soha nem éreztem azt, hogy a befektetett munka ne térült volna meg, és a gyerekeket ne vették volna komolyan. Ezért tudok évről évre több csapatot is mozgósítani, tavaly és idén már a legkisebbeket is, a 3-4. osztályosokat is beneveztem. Egyébként ők is megszállottak, aki túrázni jár, az a vetélkedőn is részt szeretne venni.

1 / 3

Fotó: Székely Beatrix

Hogy éreztétek magatokat idén a Kéktúrázás napján, ahol nem kevesebb, mint 70 gyermekkel együtt vettetek részt?

A kezdeményezés nekünk éppen a legjobb pillanatban érkezett, hogy lendületet adjon az új tagok toborzásához. A túrázó „ősközösség” ugyanis már középiskolás, és – bár továbbra is jönnek velünk a túrákra és a táborokba – vérfrissítésre volt szükségünk. Ennek a különleges napnak az ígéretével már könnyebben házaltam, egészen addig, míg végül két buszra való gyereket, köztük kéttucatnyi első túrázót bolondítottam meg. A teljesített szakaszok kiválasztásánál tehát az motivált, hogy közel legyen lakóhelyünkhöz, és könnyen teljesíthető legyen, hogy az első túrázók is elégedetten térhessenek haza. Így a kicsikkel a Romhány–Becske szakaszt jártuk végig, a nagyok pedig, a szomszédos, egyszer már bejárt, de a Szandavár miatt nagyon emlékezetes Becske–Cserhátsurány szakaszt tették meg. A nap nagyon jól sikerült, köszönhető ez a szervezők rugalmasságának és a remek időnek.

Ezúton szeretném megköszönni azt a nagyvonalú támogatást, amit az MTSZ-től kaptunk. Ingyenesen bocsátották ugyanis rendelkezésünkre az újonnan csatlakozó gyerekek igazolófüzetét.

A Magyar Természetjáró Szövetséghez közel 200 tagszervezet tartozik országos szinten. Nagy százalékuk küzd a fiatalítás problémájával, vagyis a meglévő tagság elöregszik és sajnos nincs „utánpótlás”. Szerinted hogyan lehetne orvosolni ezt a helyzetet?

Jó ideig a gyerekekkel én is tagja voltam a városunkban működő természetjáró szakosztálynak, idővel azonban a gyerekeket már nem léptettem be, mert számukra nem jelentett semmilyen kedvezményt a tagság. A szakosztály túráira nem vittem a gyerekeket, mert valóban – a kérdésben jelzett jelenséget alátámasztva – a tagság zöme nyugdíjas volt, jogosan más igényekkel. Ettől függetlenül a mi túráinkon a szakosztály „nagy öregjei” rendre részt vettek, tapasztalatukkal, személyiségükkel gazdagítottak minket, de sajnos ők már nincsenek közöttünk.

A megoldást egyrészt abban látnám, ha megkönnyítenék a tagszervezetté válás feltételeit, így adott esetben a mi iskolai természetjáró körünk is működhetne ebben a formában. Az adminisztrációs, jogi feltételek jelen esetben engem inkább eltántorítanak a csatlakozás lehetőségétől, illetve lehetetlenné is teszik azt.

A másik lehetőség lehetne, ha a diákközösségek részére is kínálnának kedvezményeket. Kezdetben a tömegközlekedési kedvezmények csábítóak voltak, de a gyerekek egyébként is élhetnek ilyen lehetőséggel. Másrészt ekkora csapattal – még ha híve vagyok is a tömegközlekedésnek – nem veszem igénybe ezt a szolgáltatást, mert valljuk be, csak nagyon nagy fanatizmussal lehet a kéktúrát vonattal teljesíteni.

Elképzelhetőnek tartom azonban, hogy ha lennének pályázatok, melyeken utazási költségre, szállásra lehetne pályázni, motiváltabbak lennének a szervezők, hogy MTSZ-tagok legyenek. A gyerekeken keresztül a szülőket is meg lehetne szólítani, akik egyébként nagy kedvvel csatlakoznak a túráinkhoz.

Én nem azt tapasztalom, hogy ne lehetne rávenni a gyerekeket a túrázásra, csak alkalmat kell teremteni, hogy mehessenek. A szervezésre már nehezebb embert találni, hiszen ezek a túrák hétvégén vannak, az utazás megszervezése, az útiköltség összeszedése nem kevés időt és energiát igényel. De azt látom, hogy azok a pedagógusok, akik erre adják a fejüket, mind megszállottak kicsit.

Azt tapasztalom a környezetemben, hogy van igény a természetjárásra, csak nehezen találnak rá az emberek egymásra. Ezért tervezzük most a barátaimmal, hogy kialakítunk egy, a városunk természeti értékeit érintő tematikus útvonalat, és rendszeresen szervezünk ehhez kapcsolódó nyílt túrát.

A kéktúra egyébként kiválóan alkalmas a túrázás megszerettetésére. A különböző távok, nehézségi szintek, jól jelzett útvonalak között mindenki megtalálja a képességeihez illőt. A pecsétgyűjtés a gyerekeket egyenesen megbabonázza, de valljuk be, engem felnőttként is hajtott a pecsétvadászat izgalma.

Évek óta táboroztatok az Országos Erdészeti Egyesület Erdei Vándortábor programjával, amely nagyon népszerű a gyerekek körében. Szeretik a nomád életmódot, a kiszolgáltatottságot, a megszokott komfortot nélkülöző napokat. Egyetlen szívfájdalmunk, hogy csak elvétve érintik a kéket az útvonalak. Nagyot lendítene a helyzetünkön, ha a lakóhelyünktől távol eső szakaszokat ilyen vagy ehhez hasonló szervezett formában járhatnánk végig. Ez egyébként működő dolog, mert magam is állítottam össze ilyen tábori menetrendet, de a 7 nap 7 éjjeles szállás biztosítása, a helyi kisboltok nyitva tartásának nyomon követése, valamint a nagyobb társaságok befogadására alkalmas szálláshelyek felkutatása iszonyú energiát emészt fel és sok bizonytalansági faktort rejt egy civil szervező számára.

A másik, talán legfőbb titka a túrázók megnyerésének a rendszeresség, a kiszámíthatóság. Számunkra nem létezik olyan időjárási tényező, amely eltántorítana minket, a havi egyszeri előre kihirdetett dátum megingathatatlan. Évek óta most novemberben volt az első alkalom, amikor le kellett mondanunk a túrát, és sajnos előre tervezni sem tudunk. Ennek a következményeitől jobban félek, mint az alkalmanként fölénk terülő hatalmas esőfelhőtől.