Családi élmények az Országos Kékkör útvonalán
Négy év alatt teljesíteni az Országos Kékkört felnőttként is tiszteletre méltó eredmény, de ha mindezt egy gyerek teszi le az asztalra, akkor még magasabbra emeljük a kalapunkat! Pethő János Norbert kilenc éves volt, amikor kéktúrázni kezdett az anyukájával, Kovács Erikával, és még be sem töltötte a tizenhármat, amikor felkerült az Országos Kékkört teljesítők nyilvános listájára. Hogy milyen élményekkel és tapasztalatokkal lettek gazdagabbak, arról mesélt nekünk anya és fia.
Az egyik barátom anyukájától hallottam először a kéktúrázásról – kezdi a történetet Norbi. Nagyon megtetszett mindaz, amiről mesélt, ezért megbeszéltük anyával, hogy mi is nekivágunk a kalandnak.
Harmadikos voltam azon a télen, amikor az Országos Kéktúra lakhelyünkhöz, Vértesszőlőshöz közel eső szakaszait teljesítettük, és negyedik tanév végén ütöttük be a füzetben az utolsó bélyegzőt.
Ezután következett az Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra, amit ötödik év végére fejeztünk be, majd egy év múlva pedig a Kéktúrázás napján az Alföldi Kéktúra - épp abban az évben, amikor 25. évfordulóját ünnepelte. Ezzel zártuk az Országos Kékkört. Nem kellett sokat edzenem, mert rendszeresen sportolok: télen jégkorongozom, nyáron kajakozom, mostanában pedig a rádiós tájfutással is ismerkedem. Ezért a gyaloglástól egyáltalán nem féltem.
A kéktúrás élményeket megelőzően nekem nem volt komolyabb túrázós múltam - veszi át a szót Erika. A Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatot láttam, szerettem a kísérőzenét és a szép tájakat, de az igazi átütést Horváth Béla blogja hozta meg számomra. Ahogy olvastam az élménybeszámolóit, azt éreztem, hogy nekem is útra kell kelnem, és látnom kell mindazt a sok hazai csodát, amiről ő írt. Mindezek mellett a közösségi oldalon tagja vagyok a kéktúrás csoportoknak, így a túratársak élményeiben is osztoztam - igaz, az indulásig csak a fantáziám szárnyán. Akár Horváth Béla, akár a csoporttagok bejegyezéseire gondolok, nagyon sok értékes információra tettem szert, és ezeket Norbival a saját túráinkon hasznosítottuk.
Jellemzően mekkora távokat gyalogoltatok egy-egy szakaszon?
K.E.: Kezdetben egynapos túrákon 10-15 kilométereket teljesítettünk, majd szép lassan emeltük a távokat. A 10-15 után 20-25 következett, a végén pedig 35 volt a leghosszabb. Emlékszem arra, amikor a kétnapos nagyvázsonyi szakasz teljesítése után felültünk a buszra, és Norbi először mondta azt, hogy még nem akar hazamenni, folytassuk. Szerintem ott érzett rá igazán az élményre. Norbi iskolájának köszönhetően háromszor volt lehetőségünk arra, hogy 16 napot menjünk egyhuzamban, mert az őszi szüneteket meghosszabbíthattuk. Ezért nagyon hálásak vagyunk az iskola pedagógusainak és vezetőinek! Norbi nagyon sokat erősödött fizikailag és lelkileg is a kéktúrázás alatt. Például az elején, amikor mondjuk nem vett engem észre, akkor egyből keresett, hogy hol vagyok. Nem sokkal később, több száz kilométernyi tapasztalat után ugyanez a fiú elővette a zseblámpáját akkor, amikor besötétedett, és bátran haladt az úton.
Miből állt az állandó felszerelésetek?
P.J.N.: Télen kezdtük el a kéktúrázást, aztán kivétel nélkül minden évszakban jártuk a természetet. Ezért az időjárásnak megfelelő öltözéken kívül mindig volt nálunk pótruha, enni- és innivaló, bélyegzőfüzet, bélyegző, bankkártya és telefon. A Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra felénél jártunk, amikor kaptam egy hátizsákot, így anyával megosztva vittük a felszerelésünket. Persze volt nálam néhány nem túrázással kapcsolatos dolog is, mint például frizbi, csúzli vagy a legkedvesebb plüssöm. Az Országos és a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán még nem, az Alföldin viszont már sátraztunk több helyen is, ezért a kempingezéshez szükséges felszereléseket is vittük magunkkal.
Milyen szempontok szerint terveztétek meg az egyes szakaszok teljesítését?
K.E.: Teljes egészében tömegközlekedéssel utaztunk, ezért a ki- és beszállási pontokat mindig az optimálisan megközelíthető helyszínekhez igazítottam. Tapasztalataim szerint ez igényelte a legtöbb előkészületet, az útvonallal kevesebb tennivalóm volt, hiszen az szinte adta magát. Az OKT-n nem, az RPDDK-n és az AK-n viszont előfordult, hogy nem találtunk egy-egy jelzést, ezért nem megfelelő irányba fordultunk. A lakhelyünkhöz közel eső szakaszokkal indítottunk, azt követte a Dunántúl és így tovább.
A három közül melyik kéktúra jelentette a legtöbb kihívást?
K.E.: Legnagyobb meglepetésemre az Alföldi Kéktúra feladta néha a leckét, pedig azt gondoltam, hogy az lesz a legkönnyebb. Egyszer sajnos meg is kellett szakítanunk a túrázást, mert annyira fájt a lábam. De ezt az egy-két alkalmat leszámítva nem éreztem teljesíthetetlennek egyik kéktúrát sem.
Szerintem ez az ország annyi szépséget és érdekességet rejt, amikből klassz ízelítőt kapunk a kéktúrázás során, ezért kár lenne kihagyni egy kis emelkedő vagy végtelen rónaság miatt.
Egyszerűen csak fel kell húzni a bakancsot, és menni kell felfedezni a helyet, ahol élünk.
P.J.N.: Én nem éreztem nehéznek egyiket sem. Inkább izgalmas volt, például a sok állat miatt, amikkel útközben találkoztunk. Egyszer egy kölyök róka várt ránk a kiszemelt sátorhelyen, de előfordultak olyan kóbor kutyák is, akik a közelünkbe se szagoltak. Nem voltak rossz élményeim, az emberek is kifejezetten kedvesek és barátságosak voltak velünk. Volt, hogy az egyik faluban kaptunk egy nagyobb mennyiségű gyümölcsöt útravalóként.
Vannak top élményeitek?
P.J.N.: A Mecsextrém Kalandparkban szuper volt kikapcsolódni túra után és Sinka Miska bácsi kedvessége, citerajátéka is emlékezetes marad nekünk.
