Az egyhangúság szépsége - újra a Kéktúrán Írottkőtől Sárvárig
Szubjektív élménybeszámoló az Országos Kéktúra első szakaszáról, ahol több volt a nyílegyenes erdei út, mint eddig bármely más kéktúra-távon, ahol mezei nyulak keresztezték utunkat, ahol az állandó szél nélkül már hiányérzetünk lett volna, és ahol az éledező természet üdeségét a túránkat végigkísérő szaharai por tette kissé apokaliptikussá.
Először is némi magyarázattal szolgálnék a cím második része miatt. Mit is jelent az, hogy újra a Kéktúrán? A 2007 őszén, Hollóházán elkezdett OKT-t az elmúlt 17 évben elég rendszertelenül csináltam. Nem mintha nem lett volna hozzá kedvem, de miután a kezdéstől számítva 3 év alatt egykori túratársaimmal eljutottunk a teljes táv kb. 80%-áig, egyre inkább kezdtek el érdekelni más túrák, más országok is. A kéktúra teljesítése akkoriban megszakadt, ám az utazással telt időszakok bábeli zűrzavarában egy visszatérő elem azért mindig volt, hiszen amikor időm engedte, akár egy napra is bakancsot húztam, és pótoltam valamelyik hiányzó szakaszt, vagy épp szép lassan folytattam a kéktúrát nyugat felé.
Hosszabb, több napos, egybefüggő távokat viszont azóta sem csináltam, így a visszatérés jelen formájában a kéktúrázás ezen válfajára vonatkozik.
Hiszen az igazi, kék életérzés azért mindig is ezeken a hosszabb túrákon jött elő.
De ugorjunk is egyet az időben, legalább is elég csak húsvét első napjáig visszarepülni. Az érkező melegfront kellemetlen hatását már Szeleste község kellős közepén, autónkból kiszállva megérezzük, és bár országszerte erős szelet jósoltak, mi hirtelen a település nevére gondolván próbáljuk megfejteni, hogy vajon itt tényleg mindig fúj a szél?
Sok izgalomra nem számítunk a Sárvárig tartó távon, és várakozásaink végül be is igazolódnak. Ezzel együtt a végtelen hosszú, egyenes szakaszoknak is megvan a maguk bája, főleg, ha közben egy-két magasztos fenyőerdőt is keresztez az utunk. A 88-as főúton átkelve aztán némi riadalmat kelt az autósokban (és persze bennünk is) a tőlünk nagyjából 100 méterre átszaladó szarvascsorda, velük később (sajnos) nem találkozunk, be kell helyettük érnünk nagyra termett mezei nyulakkal.
Alig egy órával később a csényeújmajori kápolnánál egy kedves pár pecsétel épp a kéktúra igazolófüzetbe, kár, hogy kerékpárral érkeznek, és azzal is távoznak. Szólni se erőnk, se kedvünk nincs nekik, a lelkiismeretükre bízzuk annak feldolgozását, hogy ezt a szakaszt nem szabályosan teljesítik.
Aznapi, végül 22 km-esre nyúlt szakaszunk végén a sárvári fürdőben történő feltöltődés jó ötletnek bizonyul, és bár az ünnepi hétvége miatt sokan vannak, zárás előtt 2 órával már kezd kiürülni a hely, és a büfében sem fogyott még el a két tenyérnyi rántott húst tartalmazó menü.
Mivel az OKT 01-es szakaszát kutyánkkal csináltuk végig, a szállások kiválasztásánál szinte alig volt opciónk, hiszen az egész térségben csak pár szállás fogad háziállatokat, azok közül is a legtöbb már teli volt a húsvéti időszak miatt. Így a túrákat minden nap máshol kezdtük el, mint ahol befejeztük, igazodva a logisztikai kihívásokhoz, az autónk és a szállásaink aktuális elhelyezkedéséhez.
Ebből kifolyólag a második reggel átteleportáltuk magunkat Tömördre, ahol megkezdtük az előző napon már érintett Szelestéig tartó, szintúgy 20 km körüli etapot.
Mivel ez a szakasz kísértetiesen hasonló a Tömörd és Kőszeg közötti 16 km-es távra, ezért röviden és tömören össze tudom foglalni az itteni tapasztalatokat.
Relaxáló fenyőerdők, pihentető egyenesek, rendezett települések, viszonylag sok kéktúrázó, és persze szél minden mennyiségben.
Amiatt legalább nem kell izgulni, hogy a napfelkelte vagy a naplemente fényeiről lecsúszunk, hiszen a szaharai por által erősen szennyezett légkörben a nap csak úgy előjön, majd drámaian eltűnik.
A várva várt hegyeket végül csak az utolsó napon kapjuk meg, hiszen a Kőszegi-hegység legmagasabb pontja felé vesszük az irányt. Az Írott-kő 882 méteres csúcsára Velem községéből indulunk, ahonnan egy nagyon kellemes, 6 km-es ösvény vezet fel minket a Dunántúl legmagasabb pontjára. A csúcson megtörténik a pecsételés, és bár némi hiányérzet van bennem a szélvihar és a limitált látástávolság miatt, mégis
felemelő érzés az OKT nyugati végpontján - vagy épp kezdőpontján - állni.
A régi tervek szerint itt kellett volna befejeznem az Országos Kéktúrát, de úgy tűnik, hogy végül valamelyik nyugat-magyarországi vasútállomás várótermében fog érni a megtiszteltetés, hogy egyike lehetek majd a felejthetetlen 1172 km-t teljesítő, büszke túrázók társaságának.
Az Írott-kőről lefelé jövet aztán megtörténik túránk csúcspontja, mely jelen esetben egy egyszerű mondat. A Hét-forrás pecsételőhely egyik padján egy család üldögél, majd amikor odalépek a pihenőhöz pecsételni, a nagymama elmagyarázza a helyzetet a 4 év körüli kisunokának. “A kéktúra az ország legszebb pontjain vezet át, és majd ha nagy leszel, te is meg fogod csinálni”. Ezt kívánom én is a kislánynak, és persze mindenki mást is bátorítok arra, hogy fedezzük fel ezeket a bizonyos legszebb helyeket, mert valóban megéri.
