Alig múlt 9 éves, de az Országos Kéktúra már a „hátizsákjában” van
Szerencsi András vélhetően az egyik, ha nem az egyetlen olyan kisfiú Magyarországon, aki saját akaratából 9 éves korára, két év alatt teljesítette az 1172 km-es Országos Kéktúrát. Andrist édesanyja, Judit és édesapja, Gábor is elkísérte a túrán. Kedvenc hazai túraútvonalukról akartam faggatni anyát és fiát, aztán egy csomó minden más is szóba került, például, miért szuper dolog sátrazni az erdő közepén, és hogyan motiválhatnak a turistajelzések, a számok, a szintek, vagy éppen egy házi gesztenyetorta.
Néhány hete kaptunk egy ímélt kollégánktól, a Magyar Természetjáró Szövetség szakmai csapatának tagjától, aki egyebek mellett a kéktúrás igazolófüzetek adminisztrációját is végzi, hogy egy különleges kéktúrás füzet érkezett be hozzájuk.
Azért különleges, mert a tulajdonosa egy 9 éves kisfiú, aki nem a gyermekkéktúra 300 kilométerét, hanem az Országos Kéktúra közel 1200 kilométerét teljesítette alig több mint két év alatt.
A nem mindennapi teljesítmény felkeltette az érdeklődésünket, és a kéktúrajelvények, illetve az oklevél ünnepélyes átadása után elcsíptük egy beszélgetésre az ifjú túrázót és édesanyját.
Beszéljünk a kezdetekről! Hogyan jött az életedbe a kéktúrázás, Andris?
Szerencsi András: Még ovis koromban a szüleimmel hétvégenként eljárogattunk túrázni. Aztán jött a koronavírus, bezárt az óvoda három hónapra, és nagyon nem volt otthon mit csinálni, így aztán anyával, apával, a nagybátyámmal egyre többet kirándultunk Budapest környékén, a Pilisben, a Budai-hegységben és a Visegrádi-hegységben. Ekkor figyeltem fel a jelzésekre a turistaútvonalakon, amelyek annyira megtetszettek, hogy elhatároztam, addig kirándulok, amíg az összes turistajelzést nem látom a saját szememmel.
A szüleim kinyomtattak nekem egy táblázatot a jelzésekkel, majd olyan túrákra vittek el, ahol sorban megismerhettem az összest.
A szüleim beszéltek nekem az Országos Kéktúráról is, ami az ország leghosszabb jelzett túraútvonala, és miután láttam az összes turistajelzést, akkor éreztem, hogy készen állok a kéktúrára. El is kezdtem, és szorgalmasan csináltam picit több mint két évig.
Szerencsi Judit: Azt érdemes elmondani, hogy a kéktúrázás tényleg Andris ötlete volt. Amikor az utolsó gyalogos turistajelzést is kipipálta a táblázatában, akkor azt mondta, menjünk kéktúrázni. Hét éves volt ekkor. Nekem volt otthon egy OKT igazolófüzetem, amit még régebben vettem, azt gyorsan megkerestem és kitöltöttük a nevére. Az elhatározást tett követte, a következő szombaton, 2021. január 16-án elkezdtünk a kéktúrát, és 2023. március 28-án fejeztük be.
Hogyan szerveztétek meg ezt a közel 1200 kilométer hosszú túrát?
Sz. J.: A kezdeti időkben egy logisztikai bravúr volt a kéktúra, mert eleinte körtúrákban gondolkodtunk. Autótól autóig, minél nagyobb szakaszt érinteni a kéken, de mégiscsak körtúra legyen, hiszen Andris még nem tudott hosszabb túrákat menni. Amikor elfogytak a lakhelyünkhöz, Budapesthez közeli könnyű szakaszok, jöttek a távolabbi kéktúra-desztinációk, ahova már két napra kellett elutazni. Ezeket a főleg hétvégi túrákat mindig az határozta meg, hogy tudok-e úgy szállást találni, aminek mindkét oldalán van megfelelő hosszúságú kéktúraszakasz.
Volt olyan része az OKT-nak, ahol nehezebb volt szállást találni?
Sz. J.: Nem igazán, a szállást mindenhol meg lehetett oldani.
Sz. A.: Ahol meg nem, ott vadkempingeztünk, ami nagyon jó buli volt. Letáboroztunk anyával az erdő közepén, sátorban aludtunk, ez mind-mind felejthetetlen élmény.
Sz. J.: Igen, voltak olyan hosszabb szakaszok, ahol egyszerűen nem lehetett másként kilogisztikázni az éjszakát csak sátrazással, mert nem volt a közelben szálláslehetőség, és így adódott a vadkempingezés. Egyszer sem bántuk meg, mert a legemlékezetesebb kalandjaink ezekből kerekedtek ki. Kettesben Andrissal, tömegközlekedéssel, rajtam az óriás hátizsák, benne a sátor, a két matrac, a két hálózsák, a piknikpléd, a két napi cucc és víz, meg a tábori konyha gázfőzővel. Aztán megérkezni a Bükk-fennsíkon az Őr-kő alatti rétre, letáborozni, és elcsendesedni, töltekezni a természettel, valóban fantasztikus. A másik vadkempingezésünk a Bakonyban volt, egy szintén gyönyörű erdős részen.
Kedvenc hely, ahová bármikor visszamennétek?
Sz. J.: Nem tudnék most kiemelni kedvencet. Mindegyik vidék, túraszakasz a kéken valami másért volt érdekes és emlékezetes.
Sz. A.: Nekem sincs kedvencem. Sok szép tájat láttunk. Tetszett például a Mátraverebély – Galyatető szakasz, amit azért is szerettem kifejezetten, mert rengeteg szint volt benne. Több mint 900 méter. Meg kellett küzdeni rendesen az emelkedőkkel, és közben gyönyörű tájon mentünk keresztül.
A két év alatt, amíg jártad a kéktúrát, biztos, számos boldog és kevésbé örömteli pillanatot éltél át a túrákon. Mesélnél ezekről?
Sz. A.: Jó volt például a Zemplénben, Regéc és Boldogkőváralja között túrázni, mert ott különösen szép volt a vidék. Ez volt az utolsó háromnapos kéktúránk most tavasszal, márciusban. Hatalmas mohás köveket láttunk, és csörgedezett a patak a túraösvény mellett. A legnagyobb boldogság nekem, ha felérek egy hegycsúcsra, és ott szép kilátás vár. Ami kevésbé tetszett, az Gömörszőlős és Zádorfalva. Ez a rész elnyerte nálam a nemtetszési aranyérmet, mert ott szó szerint alig tudtunk haladni a dzsindzsától, és a jelzéseket is nehezen lehetett látni. A másik kevéssel Kelemér előtt, Putnok után volt, ahol akadálypályává vált a turistaút. Burjánzott a csalán arrafelé, és eléggé benőtte a növényzet az ösvényt. De ezek a részek nem voltak túl hosszúak, az egyik 200–300 méter, a másik nagyjából 500 méter, de tulajdonképpen ez is a kaland része volt.
Andris, neked mit jelent a túrázás?
Sz. A.: Nekem a túrázás a hobbim. Szeretek erdőben sétálni, és szeretem fejleszteni az izmaimat is. A lábizmom egyáltalán nem pici. Az osztályból nekem a legnagyobb.
Úgy gondolod, hogy ez a túrázásnak köszönhető? Vagy mellette sportolsz valami mást is?
Sz. A.: Nagyrészt a túrázásnak, mert azt csinálom a legtöbbet. Utána jön a barlangászás, mert az is az én sportom. Mindkettőt szeretem, mert sok szépség van bennük, és egy csomó érdekességet lehet tanulni általuk, például földrajzból. Amikor elkezdtem a kéktúrát, akkor kaptam a nagybátyámtól egy nagy OKT-térképet, amit kitettünk a falra. Ez mutatja, hogy az adott hegységeknek mi az alapkőzete, hogy hol van vulkanikus kőzet vagy mészkő. Ez alapján mindig megnézem kirándulás közben, hogy milyen kőzetből áll a hegység.
Mi az a három dolog, amit semmiképpen sem hagytok otthon, ha túrázni indultok?
Sz. J.: A kéktúrás pecsételőfüzet (nevet). Egyszer otthon hagytuk, azóta mindig az volt az első, ami belekerült a hátizsákba.
Sz. A.: Tudom a másik kettőt. Ételt, italt nem hagyunk soha otthon. Az mindig van nálunk.
Tájékozódáshoz mit használtok a terepen? Papír vagy online térképet?
Sz. J.: Ezt is, azt is. De legfőképpen Andris figyeli a jelzéseket, az az ő feladata, és mellette jelzés nem marad észrevétlen.
Volt olyan, hogy eltévedtetek?
Sz. A.: Igen, egyszer. Egy helyen nem tudtuk, hogy merre kell menni.
És, hogy oldottátok meg?
Sz. A.: Mentünk az egyik turistaúton, és nem találtunk jelzést, aztán mentünk a másikon, és azon ott volt a jel. Az volt a helyes út.
Mit adott nektek a kéktúra?
Sz. J.: Én még nem jártam le teljes egészében, csak Andris. Tervezzük is a közeljövőben a férjemmel kettesben megcsinálni. Abból a szempontból nem változtatott rajtunk, hogy a természetjárás eddig is az életünk része volt, és ezután is az lesz.
A kéktúrában azonban az az igazán nagy dolog, hogy együtt a gyerekemmel túrázhattam, amit mindketten élveztünk. Fantasztikus volt megélni a rengeteg közös élményt és kalandot.
Hogy mentünk, amikor könnyű volt, mentünk, amikor szép volt, de akkor is, ha szakadt az eső, vagy jöttek a bogarak és tűzött a nap, ha dzsindzsa volt, ha sár volt, mindig mentünk. Ezt az élményt senki nem veszi el tőlünk. Minden szülőnek a legnagyobb boldogság az együtt töltött időt megélni a gyermekével.
Sz. A.: Nekem azt adta a kéktúra, hogy úgy érzem, hatalmas teljesítményt csináltam, és hogy szép élményeket gyűjtöttem.
Milyen érzések kavarogtak benned, amikor befejezted az OKT-t?
Sz. A.: Nagyon jó érzések, mert örültem, hogy egy ekkora túrát végigjárhattam. Örültem, hogy nem adtam fel. Télen, nyáron, ősszel, tavasszal mindig mentünk, amikor lehetett. Persze előfordult néha, hogy fáradtnak éreztem magam, de egyszer sem merült fel bennem, hogy abbahagyom. Anyukám tortái is segítettek, hogy folytassam. Amikor elértük a kéktúra 50%-át, 75%-át és 100%-át, sütött egy „százalékos” gesztenyetortát marcipánbevonattal, amelyen szép kéktúrajelzéses dísz is volt.
Mi a következő túracélpontod?
Sz. A.: A Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra. Május közepén már indulunk is. Utána pedig az Alföldi Kéktúra fog következni, hogy meglegyen az Országos Kékkör.
Hajrá, Andris! Ezúton is gratulálunk az Országos Kéktúra teljesítéséhez, és további szép túraélményeket kívánunk a Szerencsi családnak!
